A 18. század második felében a Soho Sqaure környéken járók, ha a Carlise House holléte felől kértek eligazítást, meglehet, hogy nem ahhoz az épülethez kaptak iránymutatást, melyet eredetileg kerestek.
A helyzetet az is fokozta, hogy egy időben mindkét Carlise House (feltehetőleg) itáliai származású egyén tulajdonában volt, s bizonyos szempontból mindketten az elithez, a kifinomult világhoz tartozás érzését árulták pénzért egy kifejezetten jól működő, a 18. századi társadalmi változásokra jól rezonáló üzleti modell¹ alapján.
Kulturális szalon női fizetős vendégekkel
Az egyik épület, mely a Sutton Street sarkán állt, s ez volt a Soho Square legfontosabb lakóépülete, eredetileg Edward Howard, Carlise második earljének tulajdonában állt, később pedig a negyedik earl állandó londoni rezidenciája lett. 1753-ban került ki a család tulajdonából, s az új tulajdonosok a Nápolyi Királyság követének adták bérbe az épületet.
1770-ban újabb tulajdonosváltás következett be, ekkor érkezett Teresa (vagy Theresa) Cornelys, egy vagy velencei vagy bécsi születésű, nevezzük úgy, professzionális társasági hölgy (a kurtizán kifejezés túl leszűkítené és félrevinné történetünket), akinek nem mellesleg Giacomo Casanovától született lánya. Londonban többek között operaénekesnőként is tevékenykedett és belépődíjas kulturális szalont üzemeltetett, elsősorban női érdeklődőknek.
Madame Cornelys sem kerülhette el sok 18. századi vállalkozó sorsát, a pénzügyi csődöt. Bár ő kiköltözött, az új tulajdonosok is igyekeztek tovább vinni különfele kulturális rendezvények, klubok hagyományát.
A ház nagy részét 1791-ben rombolták le, hogy új épitménynek adjon helyet, s még száz évnek kellett eltelnie, hogy teljesen eltűnjön a föld felszínéről.
Drága vívóiskola jövendőbeli gentlemaneknek
A másik Carlise House a Carlise Street végén állt, s szintén ugyanazon család tagjáról kapta nevét. A harmadik earl felesége édesanyjától örökölte az ingatlant, melynek bérlői parlamenti képviselők voltak (sőt akadt köztük államtitkár is). Az épület 1756-ban került először a Carlise családon kívüli személy tulajdonába, majd 1764-ben újra gazdát cserélt. Ekkor érkezett a térre Domenico Angelo, az itália származású vívómester, aki miután 1758-ban a királyi hercegek (többek közt a két év múlva trónra lépő III György) vívómestere lett, elég szociális tőkét halmozott fel ahhoz, hogy egy vívóakadémia üzemeltetésébe kezdjen.
Domenico Angelo vállallozása kiválóan reprezentálja, miként is vált a vívás az önvédelem (privilegizáltak számára rendelkezésre álló) eszközéből a kifinomult, elegáns gentleman fizikai szabadidős tevékenységének szinonímájává. Az iskolában lovaglást és táncot is tanítottak, de azon túl, hogy a hely megtanította a jó helyre született fiatalembereket arra, hogyan reprezentálják még a testtartásukkal is saját társadalmi státuszukat, intellektuálisan is gazdagította őket, hiszen Angelo szoros kapcsolatot ápolt a kor több neves emberével is, akik szintén állandó szereplői voltak a Carlise House életének. Az iskolába befizetett fiatalemberek pedig akár mint egy inkubátorban (a borsos tandíj magától értetődővé tette, hogy csak magukfajták között vannak) tanulgathatták, próbálgathattak, hogyan legyenek érdekes, szellemes, szórakoztató társasagi lények.
Az Angelo család - idővel Domenico fia, Henry² vitte tovább a vállalkozást - 1780-as években kiköltözött az épületből, amely a 19. században egyetemistáknak adott otthont, később antik bútorokat árultak benne.
Ez a Carlise House 1941. május 11-ről 12-re virradó éjszaka vált a földdel egyenlővé egy német bombatámadás következtében.
JEGYZETEK
¹ Lsd még részletesebben: Ashley L Cohen: Fencing and the Market of Aristocratic Masculinity. In: Sporting Cultures, 1650-1850. Szerk.Daniel O'Quinn es Alexis Tadié. University of Toronto Press, 2018.
² Henry Angelo memoárja sok érdekes részlettel szolgál arról, milyen élénk társasági élet zajlott apja házában.
