Henry Styles a vajtolvaj nyomába ered

Robert Shoemaker 18. századi londoni koramodern nagyvárosi tömeggel foglalkozó könyve¹ egy egész fejezetet szentel az igazságszolgaltatás folyamatának a tárgyalt korszakra tehető átalakulására. Különösképpen arra, ahogyan a törvényszegők elfogása és törvény elé citálása zajlott. 

Nem létezve még a modern társadalmakban nélkülözhetetlennek tűnő rendőrség, a károsultak sok esetben maguk (néha ismerősök, máskor random idegenek segítségével) próbáltak a tettes után járni. 

Az Old Bailey 18. századi bírósági iratai közt kutakodva, Shoemaker, mondanivalóját demonstrálandó, jó pár történetet talált könyvébe illőnek, többek között egy bizonyos Henry Styles esetét, akit munkája teljesítése (vaj begyűjtése sajtkereskedőktől) ért kár 1761-ben Whitechapelben. El is kezdett a környékbeli üzletekben kérdezősködni, nem láttak-e egy fura viselkedésű fickót, aki gyanús módon ajánlana fel vajat. 

 Nemsokára kiderült, a tolvaj épp a borbélynál ül, a vajas hordó ott áll a sarokban. Az illető a bíróságon később azt vallotta, részeg volt, és azt hitte, hogy brandy van a hordóban. 

Shoemaker könyve  végigveszi azt a folyamatot (és adatokkal is alaátámasztja), ahogyan a polgárok e személyes részvételéről épp a 18. század folyamán áttevődött a hangsúly a hivatásos (és profitért dolgozó) tolvajfogókra, amely által aztán eljutunk a rendőrség modern tarsdalmakban betöltött szerepéig. 

Mindez pedig egy kissé meglepő (másrészről persze meglehetősen logikusnak tűnő) szemszögből mutat rá a nagyvárosi elidegenedés folyamatára is. 

Mert amíg a közösség tagjai személy szerint is aktív részesei voltak egy bűnöző (vagy csak alkalmi vétkes) kézre kerítésében, ez azt is jelentette, hogy a szomszédok odafigyeltek egymásra, törődtek egymással, addig a hivatásos (és félhivatásos) egységek munkája már nem követelte meg az efféle közelebbi interperszonalis kapcsolatot. 

Természetesen, mint minden rendszerben, mind a közösségi alapú, mind a professzionalizálódó bűnüldözésben ott rejlett a csalás és korrupció veszélye. Akár maga a tolvaj is kiálthatott tolvajt az éjszaka közepén, hogy elterelje magáról a gyanút, vagy hogy épp ezzel a jelszóval hivja saját társait. Másrészről azon szokás (szintén a már emlitett változás folyamatának egy fontos eleme), hogy polgárok újsághirdetésben kérik bárki segítségét, hogy elrsabolt értekeik nyomára bukkanjanak, szintén teret engedett a visszaéléseknek az erre specializálódott bűnbandák számára. 

Az egyik első híres-neves félhivatalos bűnüldöző egység egyébkémt az író és bíróként is tevékenykedő Henry Fielding  (és a szintén bíró féltestvére, John) nevéhez fűződik: ez volt a híres Bow Street Runners nevű csoport. 

___________________________

Lábjegyzetek 

¹Robert Shoemaker: The London Mob. Violence and Disorder in Eighteenth Century England. Hambledon Continuum 2007. 

Honnan ered a Scotland Yard kifejezès?

Már kicsi koromban is viszonylag sok brit sorozatot, bűnügyi-rendőrségi témájúakat is (ki ne emlékezne, mind aki látta, a Dempsey és Makepeace sorozatra!),  és valahogy beragadt nekem ez a Scotland Yard kifejezés, a londoni rendőrség beceneve. Olyan bennfentesen, vagyis menően hangzott, ha másnap játék közben valahogy a mondanivalódba beillesztetted. 

Később, némi elnagyolt tudással rendelkezvén már az angol-skót történelmi viszonyokról, az kezdett izgatni, mi a fenének kellett skóciai rendőrséget Londonba hivni, merthogy azt gondoltam a név alapján, hogy valami ilyesmiről van szó. Ezen valószínűleg még az internetkorszak előtt agyalhattam, mert nem jártam azonnal utána, később meg el is feledkeztem róla. (No meg mintha nem is nagyon használnák mostanábam ezt a kifejezést a sorozatokban.) 

A minap azonban Elizabeth Freemantle Queen's Gambit című könyvét olvasva (amely Parr Katalin angol királynéról, VIII Henrik utolsó feleségéről szól), belebotlottam  a kifejezésbe, mikor a regénybeli egyik szolgálólány ismerkedett a Whitehall palota környékével. 

Szóval ez a Scotland Yard nem valami viktoriánus dolog, ahogy korábban gondoltam, hanem sokkal  (sokkal!) régebbi valami. 

A Scotland Yard a "skót udvar" (udvar inkább mint terület érve, s nem mint a mindenkori uralkodót körülvevő emberek csoportja), eredetileg az anglo-saxon uralkodó, Edgar által III Kenneth skót királynak adományozott terület volt a 10. század végén, hogy ott szálljon meg, ha délre megy "tiszteletét tenni".  A későbbiekben is a skót királyok szálláshelye volt, valamint afféle nagykövetségi épületként is szolgált, ahol a diplomáciai küldöttek is megszálltak.  (Amikor II Dávid angol fogságban volt a 14. század közepén, ő természetesen nem az itteni épületegyüttesnek, hanem a Towernek élvezte vendégszeretetét) 

Az épületegyüttest idővel három különböző részre osztották, Great,  Middle és Little Scotland Yardra. 

Minden bizonnyal Henrik nővére, Margit, IV Jakab özvegye (de lehet, hogy ekkor már fèrjnél volt ismét, legalább annyi turbulens magánélete volt, mint unokájának, a híres-jírhedt Máriának) volt az utolsó skót királyi személy aki eredeti rendeltetése szerint vette igénybr a helyet 1515-bsn!

Amikortól fogva aztám ugyanaz a személy ült az angol és a skót trónon, már ha ül egyáltalán valaki, hiszen a 17. század folyamán az is előfordult, hogy senki sem, köztisztségviselők laktak (béreltek lakást)  az egykori diplomácia épületekben, valamint többek között a korszak leghíresebb építészei, Inigo Jones és Christopher Wren is. 

Egyes térképek tanúsága szerint az eredeti épület az 1691-es tűz áldozata lett. Természetesen nem sokkal később újra beépítették a területet. 

A Metropolitam Police-t 1829-ben hozták létre és költöztették be az előtte magántulajdonban álló Whitehall Place 4 szám alatti ingatlanba, amelynek nyilvános bejárata a Great Scotland Yard utca felől volt elérhető. Innen tehát a becenév. 

A rendőrség, kinőve az eredeti épületet, 1897-ben költözött tovább, a New Scotland Yard épületébe. 

(A bejegyzés a Metropolitan Police saját történetével foglalkozó cikkei alapjam készült. 

Benedict Arnold "fura" emléktáblája Glouchester Place-en

Benedict Arnold, az amerikai történelem hírhedt árulója élete utolsó éveit Londonban töltötte. 1796-től egészen haláláig (1801. június 14.) a Glouchester Place 62. szám alatt lakott, ahol jelenleg egy emléktábla is található. 

Csakhogy aki jól ismeri a jellegzetes londoni kék emléktáblákat, rögtön észreveheti, hogy ez nem a szokványos, a város költségén állított plakett. Ez persze még nem olyan nagyon különös dolog, hiszen teljesen magánkezdeményezésből, privát költségen is bárki állithat emléket. 

( 📷 Marian Smith/NBC News) 

Ennél sokkalta különösebb, hogy a tábla Arnoldról, mint "amerikai hazafiról" emlékezik meg. 

Már hogy lenne az áruló hazafi? 

- tette fel sok amerikai a kérdést, és az NBC pár éve utána is járt a történetnek. 

A táblát egy Peter Arnold nevű amatőr történész (nem közvetlen leszármazott, nagyon-nagyon távoli rokon csupán)  állítatta saját költségén, aki szerint azáltal, hogy Arnold 1780 szeptembere után azért harcolt, hogy a kolóniák brit fennhatóság alatt maradjanak, éppenhogy hazafiasságáról tett tanúbizonyságot. 

Az elgondolás messze nem olyan meredek, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Ugyanis az Amerikai Függetlenségi Háború eseményeinek értelmezése egyre inkább tolódik  a polgárháborús magyarázat irányába. Ellentétben A hazafi és hasonló irritálóan leegyszerűsítő filmek világával, ahol egy pozitív(nek látszani vágyó) karakter okvetlenül a függetlenedés támogatója kell, hogy legyen, míg mindazok akik nem teszik, szükségszerűen negatív szereplők, valóságban a lojalisták nézőpontja - azaz, hogy  tartományok polgárainak az lenne a legjobb, ha brit alattvalók maradnának - ugyanolyan legitim volt, mint az ellenoldalé. 

Ennek ellenére persze 

Benedict Arnoldot amerikai hazafinak nevezni meglehetősen véleményes, 

hiszen magas rangú tisztként, Washington bizalmas ismerőseként, az egyik létfontosságú amerikai kézen lévő erőd (West Point) frissen kinevezett parancsnokaként az átállása sokkal nagyobb horderejű volt, mint mondjuk egy kisvárosi, nagypolitikától teljesen távol álló kereskedő ide-odaállása, attól függően, hogy melyik oldalt tartotta hasznosabb befektetésnek. 

Hiszen csak kevésen múlt, hogy az előzetes tervekkel ellentétben, Arnold egyedül szökött át az elleséges vonalak mögé, s nem volt abban a helyzetben, hogy magát West Pointot is a britek kezére játssza. Valamint az is csak az amerikai elhárítás gyors reakciójan múlt, hogy a véletlenül pont ekkor West Pointba látogató George Washington biztonságban volt, annak ellenére, hogy Arnold révén a britek is tudtak hollétéről. 

Ezen a napon: 1709. április 12 - megjelenik a(z eredeti) Tatler első száma

 Egyikeként a legrégebbi társasági magazinoknak, a Tatler magazin legelső száma 1709 aprilis 12-én jelent meg. A Richard Steele által alapított lap hetente háromszor jelent meg, s a hagyományos politikai újságírás helyett az aktuális londoni kávéházi pletykákra kívánt fókuszálni. (Ami magába foglalta természetesen annak lehetőségét is, hogy egyes híreszteléseket csupán maguk a szerzők találták ki.) Steele nem saját polgári nevén írt, hanem kitalált magának egy fiktív személyt, Isaac Bickerstaffe-ot. A nevet nem csak Steele maga, hanem egyes  szerzőtársai, Jonathan Swift és Joseph Addison is használták. 

A 18. század eleji brit sajtó azért is izgalmas, mert sokban hasonlít az internetes blogok világára abban, hogy rengeteg újság, magazin indult útjára, de sokuk csak egy-két évet (ha egyáltalan kibírtak addig) élt meg. Így volt ez a Tatlerrel is. 1709. április 12-től 1711 január 2-ig jelent meg folyamatosan. 

Későbbiekben, még a 18. század első felében, több kísérlet irányult a lap feltámasztására, olyan elmés megoldásokkal, minthogy William Bickerstaffe, a néhai Isaac Bickerstaffe unokaöccse indítaná újra a kiadványt, amely minden bizonnyal ügyes storytelling marketing húzásnak bizonyulhatott egy-két lapszám erejéig. 

Az igazi, és immáron hosszú életű újralésztére 1901-ig kellett várni, amikor Clement Shorter, a The Sphere kiadója indította útjára újra a magazint, amelynek olvasótábora a ststisztikai adatok alapján jelenleg a legvagyonosabb és legmagasabb státuszú a brit társasági  magazinok olvasói között. Ha Shorter igazi elit magazint akart, akkor eme vágya valóban teljesült. 

Noha az eredeti Tatler 1711-ben befejezte karrierjét, annak alapítója, Richard Steele még korántsem tett ugyanígy. 1712-ben The Spectator, 1713-ban The Guardian címmel indított újságot. Egyik sem élt meg egy évet sem (a The Spectator 1714-es második nekifutása sem). 

Két Carlise House a Soho Square-en

A 18. század második felében a Soho Sqaure környéken járók, ha a Carlise House holléte felől kértek eligazítást, meglehet, hogy nem ahhoz az épülethez kaptak iránymutatást, melyet eredetileg kerestek. 

A helyzetet az is fokozta, hogy egy időben mindkét Carlise House  (feltehetőleg) itáliai származású egyén tulajdonában volt, s  bizonyos szempontból mindketten az elithez, a kifinomult világhoz tartozás érzését árulták pénzért egy kifejezetten jól működő, a 18. századi társadalmi változásokra jól rezonáló üzleti modell¹ alapján. 

Kulturális szalon női fizetős vendégekkel 

Az egyik épület, mely a Sutton Street sarkán állt, s ez volt a Soho Square legfontosabb lakóépülete, eredetileg Edward Howard, Carlise második earljének tulajdonában állt, később pedig a negyedik earl állandó londoni rezidenciája lett. 1753-ban került ki a család tulajdonából, s az új tulajdonosok a Nápolyi Királyság követének adták bérbe az épületet. 

1770-ban újabb tulajdonosváltás következett be, ekkor érkezett Teresa (vagy Theresa) Cornelys, egy vagy velencei vagy bécsi születésű, nevezzük úgy, professzionális társasági hölgy (a kurtizán kifejezés túl leszűkítené és félrevinné történetünket), akinek nem mellesleg Giacomo Casanovától született lánya. Londonban többek között operaénekesnőként is tevékenykedett és belépődíjas kulturális szalont üzemeltetett, elsősorban női érdeklődőknek. 

Madame Cornelys sem kerülhette el sok 18. századi vállalkozó sorsát, a pénzügyi csődöt. Bár ő kiköltözött, az új tulajdonosok is igyekeztek tovább vinni különfele kulturális rendezvények, klubok hagyományát. 

A ház nagy részét 1791-ben rombolták le, hogy új épitménynek adjon helyet, s még száz évnek kellett eltelnie, hogy teljesen eltűnjön a föld felszínéről. 

Drága vívóiskola jövendőbeli gentlemaneknek

A másik Carlise House a Carlise Street végén állt, s szintén ugyanazon család tagjáról kapta nevét. A harmadik earl felesége édesanyjától örökölte az ingatlant, melynek bérlői parlamenti képviselők voltak (sőt akadt köztük államtitkár is). Az épület 1756-ban került először a Carlise családon kívüli személy tulajdonába, majd 1764-ben újra gazdát cserélt. Ekkor érkezett a térre Domenico Angelo, az itália származású vívómester, aki miután 1758-ban a királyi hercegek (többek közt a két év múlva trónra lépő III György) vívómestere lett, elég szociális tőkét halmozott fel ahhoz, hogy egy vívóakadémia üzemeltetésébe kezdjen. 

Domenico Angelo vállallozása kiválóan reprezentálja, miként is vált a vívás az önvédelem (privilegizáltak számára rendelkezésre álló) eszközéből a kifinomult, elegáns gentleman fizikai szabadidős tevékenységének szinonímájává. Az iskolában lovaglást és táncot is tanítottak, de azon túl, hogy a hely megtanította a jó helyre született fiatalembereket arra, hogyan reprezentálják még a testtartásukkal is saját társadalmi státuszukat, intellektuálisan is gazdagította őket, hiszen Angelo szoros kapcsolatot ápolt a kor több neves emberével is, akik szintén állandó szereplői voltak a Carlise House életének. Az iskolába befizetett fiatalemberek pedig akár mint egy inkubátorban (a borsos tandíj magától értetődővé tette, hogy csak magukfajták között vannak) tanulgathatták, próbálgathattak, hogyan legyenek érdekes, szellemes, szórakoztató társasagi lények. 

Az Angelo család - idővel Domenico fia, Henry² vitte tovább a vállalkozást - 1780-as években kiköltözött az épületből, amely a 19. században egyetemistáknak adott otthont, később antik bútorokat árultak benne. 

Ez a  Carlise House 1941. május 11-ről 12-re virradó éjszaka vált a földdel egyenlővé egy német bombatámadás következtében. 

JEGYZETEK 

¹ Lsd még részletesebben: Ashley L Cohen: Fencing and the Market of Aristocratic Masculinity. In: Sporting Cultures, 1650-1850. Szerk.Daniel O'Quinn es Alexis Tadié. University of Toronto Press, 2018. 

² Henry Angelo memoárja sok érdekes részlettel szolgál arról, milyen élénk társasági élet zajlott apja házában. 

Ezen a napon: 1768. május 10. - Leég Charles Dingley fűrészmalma Limehouse-ban

Az ipari forradalom korára jellemző "gépromboló" attrocitások egyik első megnyilvánulásának tekinthető, amikor mintegy 500 fűrészmalmi munkás támadta meg Charles Dingley faipari vállakozó alig pár hónapja működő szélerő meghajtású fűrészüzemét attól való félelmükben, hogy a mechanikusan (nem emberi erővel működtetett) üzem miatt el fogják veszteni munkájukat. 

________________________

FORRÁSOK: 

Robert Shoemaker: The London Mob. Violence and Disorder in Eighteenth Century England. Hambledon Continuum 2007

John A. Appleby :Charles Dingley's sawmill, or public spirit at a premium. RSA Journal, Vol. 143, No. 5458 (April 1995), pp. 54-56 

Az első londoni kávéház

Késő középkor, kora újkor, felvilágosodás, modernitás kezdete, stb... olyan fogalmak és kategóriák, amelyek könnyen csúszkálnak ide-oda az évszalagon.¹ Néha azonban, különösképpen London történelmét illetően a nagy lángvörös vízválasztó, az 1666-os tűzvész különös fényt vet egy-egy érdekes történelmi mozzanatra. 

Az angolok ugyebár teázási szokásaikról ismertek, ám a 17. és 18. század fordulóján egy ideig a kávé volt a divatosabb újdonság, s vele együtt a kávéházak működtetése. A 18. század első  éveiben 200 felett volt a londoni kávéházak száma, a városi népek intenzivebb kávéfogyasztók voltak, mint az amszterdamiak. Hogy végül milyen gazdasági folyamatok következtében billent át a mérleg a tea javára, azt könnyen ki lehet találni. (Segítek: a teát nem sújtották olyan adók, mint a kávét, így részben már csak ezért is olcsóbb volt, valamint a nagy kereskedőcégek a kávéval ellentétben, amelyet vissza-forgalmaztak a gyarmati területekre,  a teába a belső angol piac fogyasztási szokásainak megfelelően fektettek be, stb.)²

Kávéházi kultúra fellendülése, a nyilvánosság tereinek szerkezetváltása³, stb amúgy is jellegzetesen 18. századi fogalmakként élnek képzeletünkben. S mint korábban említettem, elő-előfordul, hogy egyes folyamatok minden tipikus tizennyolcadikszaázadiságuk ellenére koràbbi évtizedekben indulhatnak útjukra. 

Ám ha leírjuk az első londoni kávéház alapítási évszámát, 

1652,

akkor még igy is könnyedén mellbevághat bennünk a felismerés, hogy de hát az még a londoni nagy tűz előtt volt. (Arról nem is szólva, hogy az angol történelem azon különös pillanatától beszélünk, amikor az államforma nem királyság volt. De mint látható, a hétköznapi élet, s legfőképp a gyarmati kereskedelem, melyből a londomi székhelyű kereskedőhazak és azok reszvényesei oly kiválóan profitaltak, zajlott a maga rendje és módja szerint ezekben az években is.) 

Márpedig való igaz, hogy az első londoni kávéházat 1652-ben, két évvel azután, hogy Oxfordban megnyilt a legeslegelső angliai, nyitották a The Royal Exchange szomszédságában. (Hol máshol?) Egy Pasqua Rosee nevű görög származású férfi nevét viselte (angolul Pasqua Rosee's Head vagy más források szerint The Turk's Head volt a hely neve) , aki egy Daniel Edwards nevű, a kávéban nagy üzleti potenciált látó kereskedő szolgája volt. 

A sikertörténet csak a nagy lángvörös választóvonalig tartott. Igen, úgy van, a kávéház is az 1666-os nagy londoni tűzvész áldozatává vált. 1670-ben Jamaica Coffee House néven nyitott ki újra. 

Az eredeti kávénház emlekét egy tábla őrzi a helyén álló jelenleg The Jamaica Wine House  néven működő vendéglátóhely falán. 

__________

JEGYZETEK 

¹Hogy az általános és középiskolában ezeket a kategóriákat konkrét dátumokhoz kötik, és jó magyar szokás szerint magyarázat nélkül ("csak, mert így van, és kész") magoltatják be a diakokkal, mit sem változtat azon, hogy nagy társadalmi folyamatok kezdetét és/vagy végét oktalanság konkrèt dátumokhoz kötni.

² A kávéfogyasztás visszaszorulásának gazdasági hátteréről es a globàlis kávépiac kialakulásának első meghatározó lépéseiről többek között lsd Brian William Cowan: The Social Life of Coffee. The Emergence of the British Coffeehouse.-Yale University Press (2005)  

³v.ö Jürgen Habermas: Strukturwandel der Öffentlichkeit